1991 - et írtunk.
Egy nap, munkából hazafelé menet betértem - mint rendesen, minden nap - a sarki csehóba. Nem voltam alkoholista, hiszen voltak olyanok, akik nálam sokkal rendszeresebben, sokkal többet ittak, akiket én is részeges disznóknak tartottam. Nem voltam alkoholista, de nem éreztem magamat jól, ha egy nap le nem gurítottam néhány sört. Úgy gondoltam, sokakkal együtt, hogy ez megjár, hiszen becsületesen eltöltöttem az időt a munkahelyemen. A megszokott füstös falak közt, az alkohol- és nikotinszagú teremben, a törzsközönség gyűrűjében megláttam valami újat. A falra szerelt, színesen villogó, pörgő muzsikáló szerkezet vonta magára a figyelmemet. Mintha láttam volna már ilyet - valamelyik filmben.
Közelebb óvakodtam. Az új csoda előtt egy férfi a gombokat nyomogatva figyelte a tárcsák forgását. A bohócfejeket, gyümölcsöket ábrázoló képek megálltak egymás mellett. Emberünk nagy örömmel felkiáltott, megnyomott egy gombot és néhány pénzérme pottyant a szerkezet alján levő fémtálcába. A férfi nyert! Kivette a nyereményét és a pulthoz ment, néhány barátját itallal kínálva.
Találtam a zsebemben néhány húszast és a szabaddá vált szerkezethez léptem. Fogalmam nem volt róla, hogy hogyan működik, de éreztem, itt a nagy lehetőség. A pénzt a gépbe dobtam. A forgás megindult. Akkor nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel ráléptem egy hosszú, keserves útra, amiről nehezen fogok majd letérni. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel magától beköltözött az életembe a hazugság, a fájdalom, a bánat, a leépülés, a nincstelenség, az elmúlás. Három bohóc vigyorgott rám, győzelmi harsona zendült, a gép kegyetlenül villogott, én pedig nem tudtam mi történt. A mellettem állók a vállamat kezdték veregetni, és tömény alkoholszagot lehelve üvöltöttek: "Megnyerted a főnyereményt!" Tanácstalanul kérdeztem, hogy mit kell tennem. Ráböktek egy gombra: ezt nyomd meg! Megnyomtam. Pénzfolyam indult a gép belsejéből, és csilingelt, csörgött, zörgött a fémtálcában. Tél volt. A fejemről levettem a bundasapkát és remegő kezekkel beleszedegettem a temérdek pénzt. A tétnek éppen a százszorosát kaptam meg. "Mindenki az én vendégem", kiáltottam és a csapos már töltötte is a győzelmi féldeciket.
Más ember lettem.
Későn értem haza. Otthon a valóság fogadott. Aggódó és, jogosan haragos feleség. Persze, mint mindig, jóízű, kihűlt vacsora az asztalon. "Hol van mindez ahhoz, ami ezután fog történni velünk?" - gondoltam, és a rosszalló kérdésre feleletként az asztalra borítottam a nyeremény maradékát. Elmondtam a történetet. Nem egészen értettem, hogy miért nem örvendezik ugyanúgy a párom, mint én.
Másnap fejfájással ébredtem.
A feleségem nem volt boldog az új lehetőségtől. Én viszont fájó fejjel, de nagy izgalommal dolgoztam másnap és vártam a műszak végét nagyon. Szemeim előtt mesés aranyzuhatagok, bankókötegek lebegtek. Beosztottam a mennyei nyereményt. "Apámnak veszek egy szuper kocsit. Veszek neki egy kapálógépet is. Édesanyám mosogatógépet, új szobabútort kap, és befizetek nekik egy hosszú, külföldi utazásra. A húgaim is kapnak autót meg magnót és kazettákat. A sógornőmék is kapnak egy kocsit. Persze azután, miután az én vadonatúj, úszómedencés házam udvarán virít a Merci. Akkor majd nem néz ilyen gorombán rám életem párja! Tisztelni és becsülni fog mindenki, még az anyósom is.
Ha igazán végiggondolom, a dolog igazi csodaszámba ment, mert egész nap kérdezgettek a melósok, hogy hogyan volt? Tényleg úgy folyt a sok pénz? És csak meg kellett nyomni? Háromezer? Na ne!
Én nem velük foglalkoztam, el voltam foglalva a vagyonosodással, nem törődtem a beszédeikkel. Biztos voltam benne, hogy elindultam a meggazdagodás útján. Nem bírtam magammal. Ha lehetett volna, előretolom az időt, csak minél előbb, ismét ott lehessek a "gyönyörök forrásánál"! Észre sem vettem, hogy amit teszek, nem a magam akarata már, hanem valamilyen titkos erő irányít. Szinte húzott az a hely és az a masina.
A tegnapról megmaradt pénzt mind betöltöttem a járgányba és szépen ott is hagytam. Senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy ennek a gépnek nyerőgép a neve. Tehát a gép nyer. Különben vesztőgépnek kellene nevezni, a helyet pedig vesztőhelynek.
Másnap reggel ismét fájt a fejem.
Többen igyekeztek még ekkor is jó tanáccsal ellátni. Nem hallottam meg a beszédeiket. De attól, hogy én nem hallottam meg az okos szót, más meghallhatja. És lehet, hogy nem mondanának olyan ostobaságot, mint én akkoriban: "Az én sorsomat én irányítom". Irányítottam is. Ahogyan az a titokzatos erő elvárta tőlem, aki a félkarú rablók előtt akart látni. Átszervezte az életemet. Semmi nem érdekelt, csak a szuperebbnél szuperebb nyerőgépek. Miután már tízezrekkel tartoztam a cég felé, mert a felvett benzinpénzekkel szépen megetettem a játék automatákat, úgy döntöttem, hogy vállalkozó leszek. Utolsó nekifutásra még a főnökömtől kértem tízezret, hogy ezt a szerencsepiacon megforgatva megteremtsem a vállalkozási alaptőkét. Nem volt szerencsém. A megszokott gép bedöglött.
Hogyan lesz így vállalkozás?
Komoly erőfeszítésbe került, amíg kinyomoztam, hogy a városban hol lehet valami hasonló szerkentyűt találni. Nem adtam fel. Körülbelül fél óra múlva egy város széli mulatóban a csapos már az én tízezremért forgatta a kulcsot a pókergépben. Na most! Egy kis fohász, egy korty sör, rágyújtás és uccu. Tétet állítottam. Hátradőlve nyomogattam a gombokat. Egy pár, két pár, sor, póker. Minden bejött, csak a pénz fogyott el. Még viszonylag korán volt, nem is ittam sokat, a kölcsönkért tízezerről nem is tud a feleségem. Gyerünk haza, majd valamit mondok, hol voltam idáig. Egy kis hazugságért sosem kellett a szomszédba mennem, de mostanra annyira profi lettem e téren, hogy még én magam is elhittem, amit éppen hazudtam. Sőt, amikor egy-egy kellemetlen helyzetből egy jól irányzott hazugsággal kivágtam magamat, még büszke is voltam a teljesítményemre.
Feleségem jó hírrel várt. A szomszéd városban élő rokon elintéz egy nagyobb kölcsönt, megvehetjük a teherautót, és elkezdődhet a vállalkozás. Másnap a rokonnal, a megfelelő mennyiségű alkohollal, kávéval és csokoládéval felszerelkezve, virágcsokrokat szorongatva léptünk az ismerős bankár hivatalába. Az ajándékokat szétosztottuk, és amíg a főnökkel kedélyesen elbeszélgettünk, elkészültek az iratok is.
Pénzzel kitömve léptem ki a bank ajtaján.
Mennyi pénz volt az akkor! Most sem lenne csekélység. Nekünk nem boldogságot hozott.
Az autókereskedés mellett - a hozzám hasonló fickók igényeinek kielégítésére - panzió állt. Tele csábítóbbnál csábítóbb játékgépekkel. Persze egy kávéra be kellett mennem a vétel előtt. Ennyi elég is volt. A kocsim kesztyűtartójában, kint a százezrek, én a nagy lehetőség kapujában itt bent, üres zsebbel. A két félből hamar egész lett. Pár perc múlva kezeimmel, mint a számítógép-programozók a billentyűzeten, zongoráztam a tétemelő, a felező és a rizikó gombokon. Hogy miért indultam útnak aznap, már el is felejtettem. Az autókereskedők már elmentek, mire felocsúdtam. Az erszényem is könnyebb lett néhány ezressel.
Petőfi verse jutott az eszembe: "Mit mondok majd, először is?" Kedvest, szépet? Igazat?
Azt nem lehet!
Akkor még lehetett volna. Mindig lehet, csak bátorság kell hozzá. Ahhoz igazi, elszánt bátorság kell. Hazudni? Az magától jön. Az egyszerűbb. Az útban álló akadályokat megkerülni, és úgy tenni, mintha nem lennének, az könnyebb, mint bevallani az igazat. Miért viselnék el néhány perc kellemetlenséget, mikor csak egy kicsit fondorlatosan át kell gondolni a dolgot, és aki nem volt ott, úgy sem tudja, hogy hazugság minden szavam.
Egész úton hazafelé ezen gondolkodám.
Harminc kilométer, hosszú út. Ez alatt a "megoldás" is megszületett. Hát persze!: "A gépjármű műszaki átvizsgálását csak holnap ejtik meg. Ma elintéztük a papírokat, és még ennek-annak utánanéztem." Ezt mondtam, a még hatalmas pénzkötegeket látványosan a szekrénybe helyeztem, és "vidáman", a holnapra készülve tértünk nyugovóra.
A holnap ismét kávéval kezdődött, és ott folytatódott, ahol előző nap abba maradt. Elővigyázatosságból most már játék közben kitaláltam az esti mesét. Bátor lépésre szántam el magamat. Nagyban kezdtem el játszani, mert úgy hallottam, hogy akkor lehet igazán nyerni. Mint kiderült, veszteni is akkor lehet igazán. A pénz szépen fogyott. Délutánra annyi maradt, hogy tisztességes előleget tudtam adni egy sokkal kisebb, sokkal rosszabb autóért. A tulajdonos beleegyezett, hogy vigyem a kocsit az előleg fejében, de egy héten belül látni szeretné a maradékot. Feleségemnek megpróbáltam bebizonyítani, hogy ez a jármű sokkal többet ér, mint az a másik. Ezzel be lehet menni az olyan kicsi udvarokra is, ahová azzal nem lehetne. A jövő ebben van. Ömlött belőlem a duma. Ha jól emlékszem, nem nagyon hitte, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig belenyugodott a történtekbe. Ma már tudom, mi ez az ok.
Ezt hívják hűségnek.
Sikerült elintéznem egy gyors kölcsönt az OTP-nél. Minden szükséges iratot produkálni tudtam, úgyhogy semmi akadálya nem volt, hogy aláírjuk a szerződést. A kocsi forgalmijába bejegyezték az elidegenítési tilalmat, és felvehettem a százötvenezer forintot. Ez éppen ötvenezerrel volt több, mint amit még fizetnem kellett. A többlet arra szolgált, hogy a tankot teletöltsem benzinnel, és egy kocsma mélyén tőkét kovácsoljak a legújabb, duplapályás gyümölcsös automatán. Még szerencse, hogy megtankoltam előbb. Utóbb nem lett volna miből.
Mivel bármilyen pénz a kezembe került az mindig ugyanarra a sorsra jutott, a részleteket nem volt miből fizetni, és néhány hét múlva felszólítások, fizetési meghagyások, bírósági idézések, fenyegető levelek egymást érték a postaládánkban. Mindennapossá vált az otthoni veszekedés. A fejem esténként annyira fájt, hogy nehezemre esett és fizikai fájdalommal járt a nézés és a hallás is. A beszéd egyenesen gyötrelem volt. Leginkább azért, mert nem volt mit mondanom. Amiről beszélni tudtam volna, az életem, titok volt a feleségem és egész családom előtt. Az életvitelem arra kényszerített, hogy a gondolataim állandóan a szenvedélyem körül forogjanak. A fülemben folytonosan a játékgépek csábító zenéjét hallottam. A szemeim előtt a francia kártya lapjai kavarogtak. Rabja voltam ennek a világnak. Nem hallottam, amit a feleségem mond, csak láttam, hogy beszél, de az életemet irányító szellem nem engedte, hogy megértsem szavait. Elhitette velem, hogy lényegtelen dolgokról beszél. Elhitette velem, hogy az igazán lényeges gondolatok az én fejemben vannak, és azok végiggondolásával - ami tulajdonképpen egy véget nem érő meddő álmodozás volt csupán - fogok előrejutni. Rávett arra, hogy álljak ellene szilárdan minden józan, ésszerű ötletnek, gondolatnak, és azt ígérte, hogy majd eljön a nap, amikor "igazamat" bizonyítani is tudom.
Tudtam, hogy hazudik. Minden pillanatban tudtam, hogy rossz úton járok. Kínzó fejfájások között próbáltam meg kitörni innen, de nem sikerült. Amikor bementem egy-egy olyan helyre, ahol a játék folyt, mindig tudtam, hogy onnan üres zsebbel fogok kijönni, de nem volt erőm nemet mondani. Amikor leültem a játékgép elé, tudtam, hogy szereztem magamnak néhány óra kikapcsolást, mert most nem kell gondolatokban a nagy nyereményt tervezgetnem, hanem élőben folyik a játék. Ekkor elmúlt a fejfájás. Nyilván a kínzó gondolatok szünetelése miatt. A dolog csapdává vált. Maga a szenvedély ronccsá tett, de naponta néhány percre, órára éppen a folytatása adott enyhülést.
Ez egy nagyon gonosz, ördögi dolog.
Nem engedett ez a világ. A feleségem beszélt, én nem hallottam, de rutinból tudtam beleegyezően bólogatni minden szavára, sőt a megfelelő válaszokat is ki tudtam mondani a megfelelő pillanatban. Néhányszor volt csak olyan eset, hogy nem odaillő válasz jött ki a számon, de mindig "kielégítő" magyarázattal tudtam szolgálni. Észrevétlenül fogyasztotta az életemet, minden területen, ez a métely.
Végül már annyira nem volt pénz, hogy benzinre sem jutott. Eldöntöttem, eladom az autót. Egy hét alatt elment. Újabb feladat volt megmagyarázni, hogy a néhány hónapja még félmilliós kocsi most miért ér csak háromszázezret. Valami hihetetlen tehetségre tettem szert ez időre, mert ez is sikerült.
Néhány apró részletet befizettem, hogy a bankárok egy ideig csendben legyenek. Feleségem, látva, hogy nem oldódott meg semmi, javasolta, hogy adjuk el a lakásunkat, szerezzünk egy olcsó kis házat, fizessünk ki, amit csak tudunk. Keressek munkát, kezdjek el tisztességesen dolgozni, és tegyem rendbe, amit elrontottam. Megegyeztünk. A lakást eladtuk. Az OTP tartozásokat rendeztük. Vettünk egy olcsó kis házat, kerttel. Csak a rokon segítségével felvett hitel maradt és a haveroktól időközben felvett ezrek, ami összeadva elég nagy összeget tett ki. Ezekről a kölcsönökről még hosszú ideig nem tudtam beszélni. Az életem meghatározó magatartása továbbra is a hazugság maradt.
Egy idő után feleségem, aki egy szenvedélybetegekkel foglalkozó kórházi osztály főnővér helyettese volt, azzal állt elő, hogy menjek be az osztályukra, mert az ottani pszichiáterek vállalják, hogy meggyógyítanak. Tiltakoztam: "a betegeket gyógyítsák! Nekem semmi bajom!"
Húztuk még néhány hónapig.
Egy napon feleségem közölte, hogy nem csinálja ezt így tovább. Beadja a válópert. Meghúztam a vállam és megkérdeztem, hogy költözzek-e el most azonnal. Nem akarta, tehát a válóper árnyékában éltünk tovább közösen.
Egy gyermekünk volt.
Eljött a nap, amikor a bíróságra kellett menni. Felöltöztünk szépen és elmentünk. Az eljárást lefolytató hölgy megkérdezte, hogy kitartunk-e a szándékunk mellett. Azt feleltük, hogy igen. Erre ő közölte, hogy meg fogjuk kapni az idézést a következő fordulóra, de ha nem jövünk, akkor ezt úgy értelmezik, hogy elálltunk a szándékunktól és megszüntetik az eljárást. Tudomásul vettük .Az épületből kilépve egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük: "Jövünk legközelebb?" Mindkettőnk válasza "nem" volt. Ez a dolog lezárult.
Nem akartunk mi elválni. A helyzetünkből kivezető utat kerestük. Ez is egy alternatívának tűnt, de egy akkor még megmagyarázhatatlan felsőbb erő nem engedte, hogy megtegyük. Ezért a mai napig hálásak vagyunk mindketten.
Eljött egy nap, amikor be kellett látnom, hogy a lehetőségeim végére értem. Sírni tudtam volna. Kavarogtak a fejemben a gondolatok: "hiába minden! Körülbelül kétmillió forint az adósságunk, amit hamarosan keresni fognak rajtunk. Nem tudom ezt soha előkeríteni." Nem volt semmi ötletem. Nem volt semmi pénzem. Nem volt tanácsadóm. Voltak haragosaim, kölcsönzőim, sajnálkozó rokonaim. Eltelt a nap a gondok között. Este a fürdőkádban eszembe jutott, hogy voltak, akik beszéltek nekem arról, hogy van Isten. Őszintén beszéltek egy olyan istenről, aki változást hozott az életükbe. Hát nekem most változásra van szükségem. Nagy változásra. Ki kellene kerülnöm ebből a csapdából. De hol vannak most ezek az emberek? Hogyan lehetne beszélni velük? Akkor nem érdekelt a dumájuk, mert erősnek hittem magamat arra, hogy magam irányítsam az életemet. Gondoltam egyet. "Ha tényleg van Isten, kapcsolatba kell tudnom lépni vele, közvetítők nélkül." Felnéztem a plafonra, mert ott fönt sejtettem azt a láthatatlan személyt, akit meg akartam szólítani, és így szóltam. "Ha tényleg van ott fönt valaki, akkor most mutasd meg magadat, és segíts nekem, mert én már nem tudok kitalálni semmit!"
Ekkora sikerült egy új szakmát kitanulnom.
A biztonságtechnika világába kerültem. Sajnos azonban nekem hiányzott minden feltétel, ami ennek a szakmának a sikeres gyakorlásához kellett. De éppen ekkor futottam össze gyerekkori barátommal, aki elfoglaltságot keresett magának. Volt kocsija, ideje. Hívtam, menjünk együtt ügynökölni. Egy kávéra ugrottam be hozzájuk egy délelőtt. A válasza igen volt.
Összeszedte a holmiját, felhívta a feleségét a munkahelyén és elmondta, hogy velem jön erre a három napra. Mialatt készülődött, beszélgettünk a múltról meg mindenről. Feltűnt, hogy szépen, választékosan beszél, sőt rám-rám szólt, hogy ne káromkodjak. "Miért beszélsz ilyen ocsmány módon?" - kérdezte. Csodálkoztam. Régebben ő sem válogatott a kifejezések között. Biztosan az otthonukban nem beszélnek csúnyán - gondoltam, hiszen otthon én is visszafogom a számat, de most nincs itt rajtunk kívül senki. Végül beültünk Imre kocsijába és elindultunk hozzánk, hogy én is magamhoz vegyem a három napra szükséges dolgokat, és a munkához szükséges iratokat. Feleségem nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy mire készülünk. Eszébe jutottak a régi idők, és úgy gondolta, semmi jó nem fog kisülni abból, ha mi ketten megyünk. Nyugtatgattam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy pénz keressek. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra.
Autóba ültünk és elindultunk. Örültem, hogy ismét lehetőségem van a munkára és a reményem újra megvolt arra, hogy jó keresettel térhetek haza. "Jó lenne legalább tízezer forintot hazavinni pénteken!" - tűnődtem. A hónap végén várt ránk feleségem húgának az esküvője. Nem volt egy valamire való ruhánk, amiben megjelenhettünk volna. Nem volt pénzünk nászajándékra. Ráadásul násznagynak hívtak, és az köztudottan pénzigényes tisztség. Éppen el akartam kezdeni Imivel megismertetni a riasztók részeit, hogy egyrészt fogalma legyen róla, másrészt ezzel is gyorsabban múljon az idő, amikor megszólalt. Arról beszélt, hogy valami csodálatos dolog történt az életében. Biztosítottam róla, hogy velem is történt néhány csodálatos dolog. Erre ő azt mondta, hogy velem ellentétben ő ismeri a csoda forrását is. Kíváncsiságomat kielégítve egy olyan nevet ejtett ki a száján, amit éppen tőle nem vártam. Azt mondta, hogy megismerkedett Jézussal. Azt mondta, hogy megtért.
Megdöbbentem. Én éppen el akarom magyarázni neki, hogy hogyan kell üzletet kötni, hogy mi az infra, hogy hány decibellel üvölt egy kültéri sziréna, szóval, hogy hogyan lehet boldogulni, mikor ő jön ezzel a vallásos szöveggel. Kicsit közelebb húzódtam a jobb oldali ajtóhoz, és sajnálkozva mértem végig barátomat, aki vallási fanatikus lett. Pedig de jó ember volt.
"Na mindegy" - gondoltam - "csak vigyen engem oda, ahová mennünk kell". Mondtam neki, hogy felőlem ő azt tesz, amit akar, csak engem hagyjon ki ebből, mert én ismerem jól a papokat, és a vallást, hiszen volt énnekem esküvőm is templomban. Az egész buli semmit nem segített az életemen, pedig fizettem rendesen az egyházi adót is. Még egy fakeresztet is kaptam a paptól ajándékba, rajta egy megkínzott, halott ember szobrával. Az sem segített rajtam. Egy vastag könyvet is kaptam. Az a címe, hogy Újszövetség. El is kezdtem olvasni, de hamar letettem, mert egy szót nem értettem belőle, azt nem nekem írták.
Azt mondta, hogy ő nem vallásról és nem papokról, főleg nem bálványokról beszél, ha nem vettem volna észre. Nem is felekezetekről, hanem magáról a Megváltóról, aki él és cselekszik az ő életében. Jézusról beszélt, aki szerinte meghalt az emberek bűneiért és feltámadott a halálból és örök életet ad annak, aki elfogadja a megváltását. Azt is mondta, hogy a betű megöl, a szellem az, ami megelevenít. Tudtam mindig, hogy értelmes gyerek ez az Imi, de nem gondoltam, hogy valaha is prédikátor lesz. Nagyon higgadtan, minden indulat nélkül beszélt nekem a Mennyről, Istenről, Jézusról, angyalokról, sátánról, démonokról. Úgy, mint ahogyan az ember azokról beszél, amiket személyesen megtapasztalt. Úgy beszélt ezekről a személyekről, mint akiket kitűnően ismer, és részesei az életének. Ráadásként az én barátom, most szerényen hozzátette, hogy amiről beszél, azt nem ő találta ki, nem az ő okossága, nem is a saját erejéből jött erre rá. Azt mondta, hogy amit nekem mond az mind Isten Igéje. És ez a teljes igazság. Anélkül, hogy a riasztókról egyetlen tudnivalót átadhattam volna, érkeztünk meg az első ügyfélhez.
Bementünk az üzem irodájába. A tulaj már várt. Hellyel kínált és érdeklődéssel hallgatta végig, a bemutatót. Minden lehetséges tudnivalót elmondtam, és vázoltam a szerintem megfelelő védelmi rendszer felépítését. A tulajdonosnak tetszett a lehetőség és az ár is. Viszont azt közölte, hogy erre neki csak egy hónap múlva lesz pénze, úgyhogy találkozzunk akkor újra. Csomagolni kezdtem. A főnököt pedig elhívta az egyik szaki a műhelybe valamiért. Imre csodálkozva nézett rám és megkérdezte, mit csinálok "Láthatod - mondtam -, pakolok, ez most itt nem jött össze." Ekkor lépett az irodába ismét a tulaj, barátom pedig kezébe véve a mappámat elkezdett beszélni neki. Tátottam a számat. Úgy folyt belőle a szöveg, mintha világéletében riasztókkal üzletelt volna. Még fel sem ocsúdtam, amikor megszületett a megegyezés. Megírtuk a szerződést, és felvettük a tíz százalék foglalót, ami a jutalékunk volt. Majdnem húszezer forinttal jöttünk ki a műhelyből. Nem tudtam a meglepetéstől szólni. Beültünk az autóba, Imre valamit az ég felé fordulva mondott, hogy halleluja, meg dicsőség, meg ilyenek. Aztán látva elképedésemet, elmagyarázta, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, és hogy a Teremtő Isten segített nekünk abban, hogy ezt az üzletet megkössük.
Én pedig mondtam, hogy szerencsénk volt, meg ilyeneket. Folytattuk az utat. Ő tovább beszélt nekem Jézusról, a hitről, örömről, boldogságról. Én pedig azon gondolkodtam, hogy milyen jó vacsorát fogunk enni este, és jó hideg sört fogunk inni hozzá, hiszen megkerestük az árát. Az egészből nem lett semmi. Miután megtaláltuk a szállásunkat, Imre azt mondta, hogy ő nem éhes. Megfürdött, befeküdt az ágyába, fogta a Bibliáját, és olvasni kezdte. Megkért, hogy ne dohányozzak a szobában, mert ő már nem szívta a cigit.
Másnap korán felkeltünk és munkához láttunk. A szabad percekben munkatársam kedvesen, egyáltalán nem tolakodóan beszélt továbbra is a hitéről. Közben pedig csodálatos módon kötöttük egyik remek üzletet a másik után. Ráadásul olyan területen, ahová mi, kisvárosi ügynökök előtte be sem merészkedtünk, a belvárosban. Imre minden megkötött üzlet után röviden méltatta Isten nagyságát, én pedig tovább beszéltem a szerencséről. Pénteken rekord bevétellel indultunk haza. Persze a hazavezető úton sem fogyott ki az újsütetű ügynök a hitről szóló történetekből. Elmondta, hogy éppen el akart menni az országból. Ausztráliába készült. A húgai és édesanyja már évek óta élték a hívők - szerinte izgalmas, boldog, örömteli - életét. Elköszönni ment a testvéreihez. Szidás és harag helyett azonban a lányok és anyukája is Istenről kezdett neki beszélni. Arról, hogy bármilyen gondja van, nem a menekülés a megoldás, hanem meg kell térni, és Isten majd megoldja a problémákat. Sokszor hallotta már ezt a szöveget, és kérte őket, hagyják ezt abba. Akkor megszólalt mellette a magnóról egy felvétel, amit a húga énekelt, egy gitár kíséretével. Azt mondta, hogy összeszorult a torka és a szíve, ahogyan a dalból szólt hozzá valami megmagyarázhatatlan kérés, vagy inkább parancs, hogy maradjon. Adott egy esélyt magának. Másnap elment a testvéreivel egy istentiszteletre, és rájött, hogy itt van az, amit ez idáig keresett.
"Milyen jó neked - mondtam - ,én is keresek valamit, ami kiutat mutat nekem a gondjaimból, de az biztos, hogy nem egy vallásos közösség fog tudni nekem segíteni." Egyetértett velem, mert, amint mondta nem a közösség, nem a gyülekezet, nem egy felekezet, nem templom vagy szertartás, nem szobrok tudnak megszabadítani, megtartani, üdvösséget adni.
A kisváros előtt néhány kilométerrel barátom invitált, hogy menjek el velük a hétvégén egy istentiszteletre. Emlékeztettem rá, hogy volt módomban már közel kerülni a templomi szertartásokhoz, és megpróbáltam sértés nélkül elutasítani. Azt mondta, hogy nem egy dologról beszélünk, és vidáman nevetett hozzá. Ez a vidámság nekem gyanús volt. Istenről beszél, akinek az említésére a vallásos emberek arca beborul, mint vihar előtt az ég, és nevet hozzá.
Néhány nappal ezelőtti nyomorúságom és égbe kiáltott szavaim köddé váltak. Elfelejtettem már, hogy majdnem sírva fohászkodtam egy általam még nem ismert hatalomhoz, hogy segítsen. Most, hogy a zsebemben ismét pénz lapult, bár milliós adósságaim még mindig nem tűntek el, úgy gondoltam, hogy nincs nekem szükségem semmilyen ködös, megfoghatatlan természetfölötti segítségre. A házba lépve, köszönés után az első dolgom volt, hogy az asztalra tegyem heti keresetemet, harmincezer forintot. Először csodálkozás, majd nagy öröm lett úrrá a kicsi konyhában. Elővettem a csokikat, amiket a kislányoknak vásároltam és - hosszú idő óta először - ünnepi hangulatban, vidáman ültünk asztalhoz. Ajándék volt az a harmincezer. Nagy ajándék. Elmeséltem a feleségemnek mindent. Elmondtam, hogy az Imre nem dohányzik, nem iszik. Elmondtam, hogy Bibliát olvas, és, hogy megtért és istentiszteletre jár. Elmondtam, hogy mindent Istennek tulajdonít. Megegyeztünk, hogy fogságba ejtette egy szekta, de mi toleráns népek vagyunk, ezért elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Főként, hogy láthatóan jobb, mint volt.
Hétfőn ismét nekivágtunk. A dolog ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Imre Jézusról beszélt én ellenkeztem, bár egyre kisebb meggyőződéssel. A változás szembetűnő volt. Ezelőtt is éppen ilyen módszerekkel tettem a dolgomat, de tized ennyi sikere nem volt a munkámnak. A szerencse pedig - nekem legalább illett tudnom - forgandó és egyáltalán nem így fest. A szerencse rabságából igyekeztem kitörni, most pedig kezdődő megmenekülésemet is e fogalom számlájára írom. Ez így sántít.
Imre magával hozta a gitárját, és esténként érdekes szövegű, dallamú és hangulatú dalokat énekelt. Szépek voltak és vidámak. Ő zenész volt, régebben bálokban húzta a talpalávalót. Nem egyszer múlattuk át az éjszakát együtt. Ez most más volt. A dalok szövege örömről, áldásról, Jézusról, Istenről íródott. Dallamuk lágy könnyűzenéhez hasonlított. Megkérdeztem, hogy mik ezek? Azt válaszolta, hogy dicséretek, ezeket énekelik az istentiszteleteken. Nem hittem. Bennem olyan kép volt Istenről, aki nem viseli el a lazaságot, a derűt, a jókedvet. Emlékszem ötéves gyerekként nagyanyám elvitt magával a templomba. Ott valami keserű nyekergést hallottam. Mindenki lehajtott fejjel, fekete ruhában, szomorúan üldögélt. Pisszenni sem mert senki. Hogy ott örülni lehetett volna, és vidáman énekelni? Kizavarták volna a faluból, aki ezt meg meri tenni. Rosszul éreztem magamat ott.
Mi hát ez? "Az Isten nem egy goromba vénember a felhőkön, aki fejbe veri egy bunkóval az embert, ha rosszat tesz?" - kérdeztem barátomat. "Nem. Ő a szeretet." - hangzott a válasz. Ez nekem magas volt. Mindenesetre tetszettek a dalok, és kaptam egy könyvet is, amiben sok száz ilyen ének volt leírva, és követhettem a szövegeket. Reggelente Imre az autóban hangosan imádkozott. Ez is meglepett. Az imákat nem egy könyvből olvasta, és nem is betanult szöveg volt, mert mindennap másként szólt a fohász. Jókedvűen, kezét néha az ég felé lendítve, halleluják között magasztalta az Atyát. Hálaadás volt minden szava, és valami gyermeki hittel kért minden napra nagyobb áldást, mint előtte kapott. A végén az ámenhez néha én is csatlakoztam, mert egyet értettem azokkal a dolgokkal, amiket mondott és úgy tudtam, hogy az ámen nem valaminek a végét jelenti, hanem egy jóváhagyás, helyeslés. Na és persze nekem toleráns emberként, békében kellett élnem barátom meggyőződésével.
Az imái mindig bejöttek. Egyre jobban ment a munka. Egyre kevésbé hiányzott az ital és a cigaretta - amit én is elhagytam, mert hasonlítani szerettem volna Imire. Esténként egy megbeszélt időben két telefonfülke közt folyt a beszámoló. Az egyik fülke a munkánk színteréül szolgáló városban, a másik a kisvárosban volt, ahol feleségem várta a hívásomat. Jókedvű beszélgetések voltak. Mindig sikerről tudtam beszámolni. Egyszer sem kellett arról számot adnom, mint régen, hogy talán valahogyan hazaérünk a maradék benzinnel. A keresetünk hétről hétre nőtt. Egy ízben befizettem egy nagyobb összeget a régről húzódó tartozásomra is. Péntekenként hazafelé tartva a műsor mindig ugyanaz volt. Imre hívott az istentiszteletre, én pedig zavartan hárítottam el. Az egyik indokom az volt, hogy éppen a legjobb filmek mennek, amikor ők ájtatoskodnak, és én nem mondok le a tüzes íjászról meg a többi virtuális hősről. "Emberi időben is rendezhetnék az alkalmaikat" - mondtam. Pedig valahol legbelül már készültem, hogy legalábbis megcsodáljam e fanatikus hívők szertartását.
Elérkezett sógornőm lagzija.
Vadonatúj ruhákban pompázott az egész család. Mindannyiunknak sikerült új ruhát venni, néhány héttel az után, hogy ennivalóra sem volt pénzünk. A násznagyság sem volt teher. Minden mulatságos feladatnak meg tudtam felelni. Visszavásároltuk násznagytársammal a menyasszony ellopott cipőjét, kongattuk a bádog fazékfödőt. Szóval nem kellett szégyent vallanunk.
A következő hétfőn Imre közölte, hogy ez a hetünk rövidebb lesz, mert ők már pénteken elutaznak Budapestre, egy három napos istentiszteletre. "Mi van?" - meredtem rá. "Három napos istentisztelet? Hát ti tényleg nem vagytok normálisak!" Aztán gyorsan elnézést kértem tőle. Persze hívott, hogy szóljak a feleségemnek és menjünk mi is velük. A fejemet fogtam. El nem tudtam képzelni, hogy mi a csudát lehet három napon keresztül tisztelni az Istenen? Egy fél óra. Az rendben van. Na de három nap!? Téboly.
A hét a már szinte megszokott menetrend szerint zajlott. Reggel ima, sikeres munka egész nap, este szép dalok, bibliai idézetek és egy új könyv. Kaptam egy könyvet, ami arról szólt, hogy a Bibliában egy rész leírja azokat az időket, amikor egy fejlett hatalom ellenőrzése nélkül senki nem fog tudni adni, sem venni. Csak azok, akik egy bizonyos fenevadnak a bélyegét magukra veszik. Ez a könyv azt taglalta, hogy a hivatkozott rész leírásakor a szerző, bizonyos János apostol, egy olyan valóságról kapott kijelentést, aminek a megvalósulására napjainkban van lehetőség. Minden embert megbélyegezni ugyanis, és ezt folyamatosan ellenőrizni is a régebbi időkben nem tudta volna egyetlen hatalom sem. Most viszont az informatikai társadalom, a számítógépes hálózatok fejlettsége és ezek összekapcsolása lehetővé teszi ezt egy szuperhatalom számára. A fenevad bélyegéről szóló könyv minden állítását a Bibliából vett idézetekkel támasztotta alá a szerző. Érdekes olvasmány volt. A magammal hozott, félig elolvasott krimit el is felejtettem. Teljesen lekötött az üzenet, ami napjainkról szólt, a múltból jött, egy olyan kétezer évvel ezelőtt leírt szöveg több száz éves fordításán keresztül, amiben egy akkor élt ember saját korának fogalmai segítségével írta le a mai modern világot.
A napok ezen a héten nagyon lassan teltek. Szerettem volna minél előbb az ágyba kerülni, hogy tovább folytathassam az izgalmas történetet. Tehát lesz egy korszak - és ez nincs is messze -, amikor nem lehet majd szabadon kereskedni a fenevad jele nélkül. Borzalmas.
Eljött a csütörtök. Hazafelé menet Imre folyamatosan a hétvégi "háromnaposról" beszélt. Lázban égett. Ismét szólt, hogy nem késő még meggondolni, menjünk velük. Elhárítottam a dolgot.
A hétvégén a könyvből szerzett, és az Imitől kapott új ismereteket osztottam meg családommal. Nem értettem, hogy miért csak egy szűk kisebbség tud ezekről a dolgokról, amikor pedig, ha igazak ezek az állítások, akkor jó lesz vigyázni mindenkinek, mert ez a könyv nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki felveszi ezt a bélyeget önként, az elveszti a lehetőséget arra, hogy a Mennybe kerüljön. Ha vannak olyan emberek, akik értik a Biblia szövegeit - márpedig úgy látszik, vannak - miért nem osztják meg a tudásukat az emberekkel? Ott vannak például a papok. Ők ismerik a Szentírást, nem? Akkor miért nem hirdetik úton-útfélen, hogy térjen meg mindenki, hogy megmenekülhessen a pokoltól? Imre ezekre a kérdéseimre azt mondta, hogy a világot vakságban tartja éppen az a szellem, az antikrisztus szelleme, akit ez a bizonyos fenevad fog megtestesíteni. És ahogyan nekem sem mondtak eddig semmit sem azok a beszédek, amelyek a Bibliában vannak, úgy halandó emberek, amíg nem találkoznak személyesen a Megváltóval, és Isten Szelleme meg nem nyitja a szemeiket, nem látják meg az igazságot. A Sátán célja az, hogy minden embert megöljön, ezért különféle trükkökkel zárja el őket az igazság tudásától.
Nagy izgalommal vártam a hétfőt, hogy meghallgassam barátom beszámolóját a hétvégéről, és hogy esetleg újabb részleteket tudhassak meg a jövőről. Indulásunk után Imre érdekes megjegyzést tett. Azt mondta, hogy valamit illene tennem végre. Isten - mondta - nem adja tovább az áldást, ha én nem vagyok hajlandó végre belátni, hogy nélküle semmit sem cselekedhetünk, és mindaz a jó, amit az elmúlt hetekben elkönyvelhettem, Isten kegyelméből fakadó ajándék volt. Nem hittem, hogy igazat beszél. A témát ezzel lezártuk.
A hétvégi istentiszteletekről ujjongó beszámolót kaptam. A dicséret harsogó, örömteli volt. A prédikációk és az imák tüzesek. Emberek gyógyultak meg, szabadultak meg kötelékekből. Vízkeresztség is volt. Rengetegen megtértek. Kenetről, kézrátételről, szolgálatokról hallottam. A felét sem értettem, és nem tudtam beazonosítani, hogy miről van szó. De úgy gondoltam, addig jó nekem.
A hét első napja semmi sikert nem hozott. Egy új városban kezdtünk el dolgozni. Mindent éppen úgy tettünk, mint ez előtt. Azokat a mondatokat használtuk, ugyanazokat a rendszereket, ugyanazon az áron kínáltuk, hasonló kondíciókkal rendelkező vállalkozóknak, mint az elmúlt hetekben. Mégsem kötöttünk egy üzletet sem. A kedd mintha a hétfő másolata lett volna. Csak mentünk és dumáltunk, és nem történt semmi. Imre nyugodt volt. Csak mosolygott és azt ismételgette, hogy ő figyelmeztetett hétfőn reggel. Én kezdtem ideges és dühös lenni. Elérkezett az esti telefonhívás ideje. Amikor a vonal másik végén meghallottam a nejem hallóját, egy érdekes kijelentést tettem. Nem készültem erre, és magam is meglepődtem a szavaimon. Azt mondtam, hogy a hétvégén elmegyünk Imréékkel istentiszteletre. Ezt így, kijelentésként. Nem kérdeztem, hogy akarja-e vagy sem. Meglepett a válasz is. Feleségem azt mondta, hogy jó. Nem kellett vitatkozni, veszekedni. Egyszerűen megegyeztünk ebben.
Másnap elkezdtünk ismét dolgozni, és elkezdtünk végre üzleteket kötni. Nagyon jól ment a munka. Imre minden alkalommal bólogatott, és a "kötelező" hálaadást követően nem felejtette el egyszer sem kijelenteni, hogy ő megmondta. Egyszer aztán elegem lett belőle. Mondtam neki, hogy nem tettem még semmit, csupán úgy döntöttünk, hogy megtekintjük az összejövetelüket. Jót vigyorgott, és úgy nézett rám, mint aki tud valamit, amit én még nem. Hazaérkezésünkkor a pénztárcáinkban kétszer akkora összeg lapult, mint ezelőtt a legtermékenyebb hetünkön.
Imre megígérte, hogy este eljön értünk, és kocsival elvisz minket az alkalomra. A kislányokat rábíztuk a mamára, megfürödtünk és felöltöztünk. Kicsit zavarban voltunk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy milyen öltözet is dukál egy ilyen társaságnak. Én izgultam nagyon, hogy vajon megfelel-e majd a viselkedésem? Meg tudom-e tenni azokat a mozdulatokat, amiket ilyen helyen kell? Munkatársam ugyan előre elmondta, hogy semmit sem kell tenni, ha akarunk, végig ülhetünk, ha akarunk, végig állhatunk, ahogy tetszik. Nem akartam neki ismét elmondani, hogy van már némi fogalmam a templomi akciókról, és ezek a tapasztalataim nem éppen vágnak egybe az általa elmondottakkal.
A megbeszélt időben megszólalt az utcáról a jól ismert duda. Izgatottan és várakozással telve, indultunk a helybeli iskolához. Az istentiszteletet egy tanteremben tartották. Mikor odaértünk, már gyülekeztek a hívők. Voltak köztük ismerősök is. Mindannyian nagyon kedvesen és láthatóan örömmel üdvözöltek minket. Ilyet én előtte nem tapasztaltam. Bármilyen új társaságba kerültem eddig, mindig azt éreztem, hogy a régiek nézésükkel, kérdéseikkel kóstolgatnak, méregetnek. Itt ilyen nem volt. A bemutatkozást követően valamennyien biztosítottak róla, hogy a legjobb helyre jöttünk. Aztán egyáltalán nem úgy, hogy mi kimaradjunk ebből, az elmúlt hétvége élményeit kezdték közösen feleleveníteni. Kérdeztem az Imitől, hogy ki a vezető? Ő kicsit később, a szomszéd városból érkezik - kaptam meg a tájékoztatást. Addig is megkértek, hogy segítsek a padokat a terem szélére hordani, és a székeket két oszlopba szellősen elhelyeztük a terem közepén. Jót nevettek, amikor megkérdeztem, hogy talán az egyik sorban ülnek a nők, a másikban a férfiak? Mondták, hogy nyugodtan üljek a feleségem mellé, mert amit Isten összekötött, azt ember nem választhatja szét. Biztosan jó humor volt, mert ismét jót kacagtak. Leültünk. Imre és a párja mellénk.
Érdekes, semmire sem hasonlító volt a légkör. Mintha egy szigeten lettünk volna. Várakozás, izgalom töltötte be a kis termet. Összesen húszan lehettünk. Fiatalok zömmel, de néhány idősebb is. Voltak gyerekek is, de őket szüleik a szomszédos terembe vitték, ahol fiatal hölgyek, a gyülekezet tagjai vigyáztak rájuk, hogy szüleik zavartalanul vehessenek részt az összejövetelen. Ez tetszett nagyon.
Megjött a vezető. Egy fiatal srác, vállán gitárral, mosolyogva jött a terembe. A bent ülők üdvözölték. Imre bemutatott minket is neki. Kedvesen üdvözölt és kívánta, hogy érezzük jól magunkat. Kicsit kételkedtem benne, hogy ez a vékony fiú valami új és jó dolgot tud majd mondani nekünk, de már nem volt visszaút, ott voltunk. Tamás - mert így hívták a prédikátort - bejelentette, hogy elkezdődik az istentisztelet. Mindenkit köszöntött. Leszögezte, hogy nem egy művészeti produkció fog következni, hanem Isten Igéjének a megcselekvése, mely úgy rendelkezik, hogy az Urat dicsérni kell, mert méltó a dicséretre. Kezét az ég felé emelte és imádkozni kezdett. Az ima formája ismerős volt. Valahogyan így szokott Imre is reggelente imádkozni. Körülnéztem. A mosolygó arcokon csukott szemeket láttam, magasba emelt kezekkel álltak a hívők. Halk mormogás, számomra érthetetlen szavak jelezték, hogy ők is pásztorukkal tartanak az imában. Kicsit szégyenkeztem, hogy vendégként kilesem titkukat, de jelenlétünk láthatólag nem zavarta őket. Az ima hangos és egyöntetű ámennel zárult.
Tamás gitározni kezdett és egymás után felcsendültek a nekem már ismerős dallamok. Megkaptuk az énekes könyvet és az útmutatást, hogy hogyan a legegyszerűbb megtalálni az éppen énekelt dal szövegét. Egy ideig követtük is a könyvecskéből az énekeket, de egyszer csak ez nem volt fontos többé. Vasmarokkal szorítottam feleségem kezét. Nem tudtam, mi történt. Egy hatalmas erő szállt ránk. Páromat rázta a sírás, és én is a könnyeimmel küszködtem. Egy eddig soha nem érzett erő járt át, és éreztem, hogy az egész termet betölti a jelenlétével egy hatalmas személy, aki, ha akarna, azonnal megsemmisíthetne, de e helyett egy csodálatos nyugalom, egy vigasztalás járt át. Igazán nem tudom, hogy mi történt még, csak azt, hogy egyszer vége lett az éneklésnek és mindenki leült.
Tamás beszélni kezdett. Rendkívül érdekes volt, amiket mondott. Úgy tűnt, hogy az előttünk ülők félre húzódtak a szavak útjából, és amit mondott, minden kizárólag hozzánk szólt. Ezt később az ott levők cáfolták, szerintük mindenkihez szóltak a szavak. Én mindenesetre nem érzékeltem, hogy másnak is érdekes lenne a prédikáció. Jézusról hallottunk új dolgokat. Megtudtuk, hogy miértünk is meghalt. A mi bűneinket is felvitte a keresztre. Szembesülhettünk azzal, hogy amiben eddig éltünk, a sátán elnyomása volt az életünkben, de lehetőségünk van megtérni, és teljesen hátat fordítani a múltnak. Azt mondták a szavak ennek a fiúnak a szájából - akiről később kiderült, hogy ugyanúgy két kislány apukája, mint én - hogy Jézus áldozata lehetővé teszi számunkra, hogy azt a lidércnyomást, amit a halál gondolata jelentett eddig, egyszer és mindenkorra elfelejtsük. Azt mondták a szavak, hogy nem kell többé a szerencsejátékon, a hazugságon törni a fejemet, mert az örökkévalóhoz tartozhatom, ha akarom ezt. Ugyanúgy tudtam, hogy most az igazat, magát az Igazságot hallom, mint, ahogyan tisztában voltam azzal, hogy az eddigi életem tömény hazugság volt. Tudtam, hogy aki szól hozzám, nem ez a kedves fiatalember, hanem az Ige, Jézus Krisztus, a Megváltó. Ha reggelig tartott volna ez az alkalom, az sem lett volna már baj.
De vége lett egyszer. Még néhány vidám éneket elénekeltek, imádkoztak és mindenki szedelőzködni kezdett. Kifelé menet Tamás megkérdezte, hogyan éreztük magunkat. Mondtuk, hogy nagyon örülünk, hogy köztük lehettünk. A kérdésre, hogy a szomszéd város nagy gyülekezetébe is elmegyünk-e, természetesen igen volt a válasz.
Nem tudtuk, hogy mi történt velünk. Beszélni sem igazán tudtunk róla. Azt sem tudom, hogy mennyit aludhattam azon az éjszakán. Egyre csak az járt a fejemben, hogy megismertem egy olyan hatalmas személyt, aki el tudja érni az életemben azt, amit én semmilyen igyekezettel nem voltam képes. Tudtam, hogy ezen az estén ígéretet kaptam magától a Teremtőtől, hogy megment engem és a családomat az örökkévalóságnak.
Másnap valami dolgom volt a városban. Kerékpárral mentem, és egyre csak énekeltem: "Eljön az Úr az ég felhőin át. Minden szem meglátja a Királyt." Eddig emlékeztem a szövegre, a többit lalláztam. Én, aki a gondoktól eddig szólni nem tudtam, akinek a fejem fájt minden magamból kigyötört szótól, most hangosan énekeltem, kerékpározás közben. Ha a pedállal az időt lehetett volna hajtani, bizony előretekertem volna a vasárnap estére. A fejem fölött ugyanúgy ott volt a rengeteg adósság, de mégis szabad voltam. Tudtam, hogy a következő alkalomkor, ha lehet, elfogadom Krisztus kinyújtott kezét, és Ő mindent megváltoztat az életemben.
Vasárnap is Imréék vittek minket. Elcsodálkoztam a sokadalmon, akik megérkezésünkkor már arra vártak, hogy bemehessenek a vállalati színházterembe. Mint két nappal ezelőtt, most is kedvesen üdvözöltek olyanok is, akiket még soha nem láttunk. Áldjon meg az Úr! - mondták nekünk, és nem haragudtak, amiért nekünk csak egy suta, halk köszöntésre tellett. Végre bemehettünk. A terembe zúduló emberek igyekeztek maguknak minél jobb helyet biztosítani. A falak mellett fából készült székeket helyeztek el. Hamarosan azokat is elfoglalták az egyre csak érkező vidám emberek. A színpadon technikusok dolgoztak. Dobfelszerelés került az egyik sarokba. Gitárokat, trombitákat, szintetizátort láttam. A sorok között keverőpult, hangfalak. Csak nem koncert lesz?
Éppen zavartan válaszoltunk a mellettünk ülők kedves kérdéseire, amikor a hangfalakból meghallottuk a pénteki prédikátor hangját, amint arra kérte az egybegyűlteket, hogy foglaljanak helyet, mert elkezdődik az istentisztelet. Mondott még valamit megjelent könyvekről, soron következő konferenciáról, és egyéb tudnivalókról. Ezután imádkoztak.
Irigyen szemléltem a körülöttem állókat, akik mint "beavatottak" beszéltek azon a furcsa, idegen nyelven, míg a színpadon álló imádkozott. Az ima után a pódium megtelt zenészekkel és énekesekkel, és a tömeg dicsérni kezdte az Urat. A pénteki énekek, néhány ismeretlennel kiegészítve, nagyok profi zenekari kísérettel és kórussal szólaltak meg. Az érintés már ismerős volt. Úgy látszik, mindegy, hogy egy gitár, vagy egy egész zenekar kíséri ezeket a dalokat, akit megszólítunk velük, meghallja és válaszol rá.
A dicséret után szakállas férfi vette kezébe a mikrofont. Olyan szerkezet volt, aminek nincsen zsinórja. Én még csak tévében láttam addig ilyet. Lazán járt-kelt a színpad előtti téren, és mintha azt folytatta volna, amit pénteken Tamás abbahagyott. Érdeklődve hallgattuk, és vártuk a pillanatot, amikor felszólítanak a megtérésre. Nem kellett sokáig várni. A mondat így kezdődött: "Azokhoz szólok most...", Imre rám nézett, tudtam, hogy mi következik. Bár előtte volt bennem egy kis drukk, akkorra ez eltűnt. Kézen ragadtam feleségemet, és elsőként értünk a színpad elé. Talán futottunk is. A felhívást a pásztor még nem is igazán tudta végigmondani, mikor mi már ott álltunk előtte. Azt mondta, hogy még énekeljünk el egy dalt, hogy azok is bátorságot tudjanak meríteni, akik még a helyükön küzdenek.
De jó volt. Ott álltunk és szólt a dal: "Jöjj, térj meg Jézushoz!" Mi ott voltunk, és tudom, hogy az Úr is ott volt. Hogyan lehetne hozzá térni, ha nem lenne ott? Ma már tudom, hogy csupán az ígéretét tartotta be aznap is. Eljött oda, ahol ketten, vagy hárman az Ő nevében egybegyűltek. Többen álltak még ezután mellénk.
Mondjátok utánam! - hallottuk. Kéz a kézben - már eltűnt a görcsös szorítás - csukott szemmel mondtuk a pásztor után:
Mennyei Atyám!
Az Úr Jézus Krisztus nevében jövök ma eléd. Uram! Én bűnös ember vagyok. Kérlek téged Istenem, hogy vedd el tőlem ezeket a bűnöket. Én hiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt az én bűneimért is. Hiszem, hogy a harmadik napon feltámadott, felment a Mennybe és ma is él. Jézus! Köszönöm, hogy meghaltál értem. Kérlek téged, jöjj, és költözz az én szívembe! Kérlek téged, moss meg engem, tisztíts meg engem minden gonosz dologtól! Én átadom az életemet Neked. Rálépek a Te utadra, Atyám, és kérlek, tarts meg engem. Köszönöm az üdvösséget, köszönöm az örök életet.
Jézus nevében. Ámen!
A tömeg velünk mondta, és az ámen már zúgott, és tudtam, hogy a Mennyben is hallják. Valóságosan éreztem, hogy ettől a pillanattól egy másik dimenzióba léptem. Tudtam, hogy visszataláltam oda, ahol a Teremtő akarata szerint a helyem volt mindig is. Visszakaptam a mennyei állampolgárságot. Taps köszöntött ezután minket, majd mosolygó emberek léptek, hozzánk, azt mondták, hogy presbiterek, és megáldottak minket. A zenekar vidám dalokat játszott, a gyülekezet pedig mulatott. Táncoltak és énekeltek.
Újjászülettünk!
A helyünkre érve Imre és a párja megöleltek és ezt mondták: "Köszöntünk benneteket itthon!" És valóban, tudtuk, hogy megérkeztünk.
Az életünk, ettől a naptól fogva, gyökeresen megváltozott. Eltűntek az adósságok. Ma nem kell attól rettegni, hogy mikor érkezik olyan levél, ami azonnali végrehajtásról, vagy fizetési felszólításról szól. Megszűnt a szerencsejáték. És nem is úgy, mint az elvonókúrán részt vett betegek esetében például az alkoholfüggőség. Én bátran bemegyek olyan helyekre is, ahol játéktermek, nyerőgépek állnak. Már nincs hatalma ennek a mocskos szellemnek rajtam, mert akit a szívembe fogadtam, sokkal nagyobb nála.
Nem dohányzom, nem iszom alkoholt.
Mi már hazaértünk.
Az ajtó ma még nyitva van. Mindenki beléphet rajta, aki rájön, hogy a keresése eddig kudarcot vallott. Mindenki bejöhet, aki észreveszi, hogy a világ által kínált megoldások időlegesek és céljuk nem az örök élet, hanem éppen az elmúlás legalizálása.
Mindannyian Isten teremtményei vagyunk.
Mindannyian tékozló fiak voltunk.
És te, aki most a nyomorból, úgy kiáltasz, mint én annak idején a fürdőkádból, mert kiutat keresel, hidd el, hogy a kiáltásodat meghallotta az Atya. A megoldás öröktől fogva kész van a te számodra is. Hazajöhetsz az Atya házához és Ő fel fog téged öltöztetni szép, új ruhákba, gyűrűt húz az ujjaidra, és leültet a gazdagon megterített asztala mellé. Hazatérésed örömére lakomát fog rendezni.
Engem a barátom sokszor, több alkalommal egymás után hívott, kitartóan, míg végül bejöttem a nyitott ajtón.
Én most megteszem ezt veled, kitartóan foglak hívni: Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj!...
Specht József
Ez az eredeti bizonyság egy rövidített változata. Az eredetit a http://www.gportal.hu/portal/spc777/ oldalon tudod megtekinteni.
Az öcsémet, aki akkor született otthagyta az apámnál. Anyámnak lett egy új élettársa, de anyám alkoholista volt - már fiatalon is ivott - és mentek a megcsalások jobbra-balra. A családfámra visszanézve nem tudok olyanról, akik együtt maradtak volna. Hát ilyen életem volt. 92-ben Soós Pál házicsoportjában tértem meg, de megijedtem a Szent Szellemtől, utána nem mentem vissza a gyülekezetbe, mert azt hittem rossz úton járok. Már 14 évesen táplálkozási zavaraim voltak. Atletizáltam és az iskolában az edzőm nagyon vékony volt, és aki nem volt ugyanolyan vékony, azt sokat piszkálta. Így elkezdtem először fogyókúrázni, alig ettem valamit és hánytattam magamat, és ami vele járt. Így már 36 kg-ra fogytam. 
és nem félek az elhízástól, nincs lelkiismeret-furdalásom, ha eszek valamit. Ráadásul Isten adott egy jó férjet és van egy kedves ajándékunk is a 4 és fél hónapos Fanni nevű kislányunk. Azóta elkezdtem komolyan gondolkodni, és le is érettségiztem. 
szabadidőimet nem a feleségemmel töltöttem, hanem a számítógépemmel. Aztán mikor belekóstoltam egy egy játék programba, egyre inkább rabjává váltam. Ez annyira megfertőzött, hogy már a munkahelyen is azon gondolkodtam, hogy fogom leküzdeni az akadályokat. Ha a közlekedésbe valami váratlan akadály került azonnal a virtuális világban szerzett tapasztalataim alapján akartam megoldani. Sokszor ha megtettem volna tragédia lett volna belőle. Közben nem értettem miért problémázik ezen a feleségem, hiszen egy kis kikapcsolódás nekem is kell. Ráadásul ezzel senkinek nem okozok kárt, gondoltam én. 
