A feleségemet úgy ismertem meg, hogy elmentem Romhányba, diszkóba. Ez egy kis, szomszédos falu. Én jártam hozzá udvarolgatni, így közelebbi lett a kapcsolatunk és én láttam rajta, hogy beteg, mert naponta ötször-hatszor-tízszer környékezte a rosszullét.
Én járogattam hozzá annak ellenére, hogy láttam rajta, hogy beteges. A faluban mindig kérdezték, az öregasszonyok, hogy hova jár fiatalember? Én meg mondtam, hogy az Ivanicsékhoz. Jaj! Mondták és mindig a fejükhöz kaptak, mert tudták, hogy Szilvi a legbetegesebb a faluban. Azt mondták, hogy mindenkihez járjak, csak oda ne. Annak ellenére, hogy láttam, meg hallottam is, hogy beteges, nem rettentem el. Nem volt bennem az, hogy otthagyjam, mert nekem ez tényleg nem kell. Jártam hozzá, jó kapcsolatunk volt.
Összeházasodtunk. Több kórházi időszak következett, mert voltak olyan időszakok, hogy a rosszullétek miatt be kellett feküdnie kórházba, és 2-3 hétig is ott volt. Hazahoztam Őt, aztán 1-2 hétig otthon volt, aztán megint vissza kellett vinni a kórházba, és ez egy ide-oda játszma volt. Ekkor még nem voltunk keresztények.
Egyszer eljutottunk Felsőpeténybe szilveszterezni a sógoromékhoz.
Én úgy indultam el oda szilveszterezni, mint egy "világi" ember: egy csomó ital, daj-dajozás, kaja meg minden. És meglepetés-szerűen nem ez lett, hanem elkezdett nekem az Úrról beszélni. Azt még hozzáteszem, hogy előtte a Szilvinek mondtam, hogy nem tudom mi bajom van, de éreztem, hogy a hitemmel nincs rendben valami. Nem találtam a helyemet. Tehát eljutottunk ide szilveszter estéjén, és kellemes meglepetés ért - mondom most utólag -, mert nem az ivás, meg az evés volt, hanem az Úr. Kissé bepörögtem, mondtam a sógoromnak, hogy ez hülyeség. De a végén mondtam Neki, hogy jó, vasárnap elmegyek Vácra, gyülekezetbe az Istentiszteletre.
Arra nagyon emlékszem, hogy az a mondat volt bennem, hogy vagy mindig oda fogok járni, vagy soha többet. Elmentünk Istentiszteletre vasárnap, teljesen meglepett engemet a dolog, mert nem azt kaptam, amit vártam, mert nem egy templomi hangulat volt, hanem jó zene, jó dicséret, jó prédikáció, tele fiatalokkal. Többen voltunk, akik először voltunk a gyülekezetbe, ezért Csaba, a gyülekezet pásztora mondta, hogy aki úgy érzi, hogy meg szeretne térni, az jöjjön ki. Fogtam magam, kimentem. És csak arra lettem figyelmes, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül - hogy kimenjünk, vagy ne menjünk ki, vagy én ki megyek, Te ne gyere - Szilvi is ott állt mellettem. Elmondtuk a megtérő imát, és itt jön a lényeg, hogy onnantól kezdve - mi elmentünk haza, vége volt az Istentiszteletnek -, én tudtam, és észrevettem azt, hogy nincs rosszullét. Mint amikor ollóval elvágnak valamit és megszűnik. Teljesen megszűnt, csak nem mertem Neki szólni. De Ő is észrevette, csak Ő sem mert nekem szólni. Aztán én egyszer nagy nehezen rákérdeztem, hogy minden rendben van? Azt mondta, hogy azt nem tudja, hogy rendben van-e, de valamit akar nekem mondani: nincs rosszulléte egyáltalán.
Aztán mondtam Neki én is, hogy figyelj, Neked naponta ötször-nyolcszor, tízszer, óránként, félóránként volt rosszulléted. Korábban nem mertem Őt otthon hagyni. Elmentem dolgozni, éjszakára, vagy délutánra, délelőttre és rettegtem a munkahelyen, mert tudtam, hogy fog jönni a telefon a szomszédból, hogy menjek haza, mert Szilvit be kell vinni a kórházba. De dicsőség az Úrnak, ez onnantól teljesen megszűnt. Azóta, - bár volt egy időszak, amikor vissza akart vágni az ördög -, de az imával, meg a böjttel, meg az imaéletünkkel legyőztük a Sátánt, mivel nincs rosszullét.
Sőt, ezt elmondtuk a váci főorvos-asszonynak is, aki kezelte a Szilvit az idegosztályon, őszintén elmondtuk Neki. A Szilvinek nem volt rosszulléte, de a gyógyszert szedte. Ez a gyógyszer elnyomta Őt, szédült, minden baja volt Neki. Akkor mondta, hogy Ő nem fogja beszedni, érezte, hogy ez nem kell már Neki. Mondtam, hogy jó, legyen így, de azért szóljunk a főorvos-asszonynak. Mi őszintén elmondtuk Neki, hogy megtértünk a Hit Gyülekezetébe, elfogadtuk az Urat, megpróbálunk keresztényi életet élni. Azt mondta, hogy jó, Ő örül neki, de Ő elsősorban a gyógyszerekben bízik. Nekünk az volt a kérésünk, hogy teljesen szüntesse be a gyógyszert. Ő ezt lecsökkentette fél adagra. A lényeg az, hogy ez teljesen el van dobva, egy szem gyógyszert nem szed be a feleségem, míg rosszulléte nincs neki. Ez az Úr kegyelme, munkája.
Mit üzensz azoknak akik hasonló cipőbe járnak?
Azt üzenem, hogy ha valakinek Isten belép az életébe azt szellemileg és fizikailag átformálja. Ezért érdemes elé menni.
Árpi
Ekkor megtörtént az első csoda. Rám telefonáltak, hogy apuka valami történt a fiával mert táplálható a gyermek. Kérték vigyünk be tejet. Bevittem, és tudták táplálni a gyereket. Elfogadta, innentől rohamosan javult az állapota. Ezután élénkebb lett. Mi tovább folytattuk a harcot a gyerekért és egyre többen imádkoztak érte. Egyszer csak mentem be hozzá, hétvégén és közbe telefonáltak, hogy a gyerek teljesen jól van vihetjük haza.
Ez 2-3-nap leforgása alatt volt. Egy hét alatt hazavittük őt. Ezalatt az idő alatt még egy autót is kaptunk az Úr kegyelméből. Nagyon örültünk neki.
Utána teljesen egészséges volt az oltásokra vittük vissza. És azóta kétszer voltunk kontrollon, teljesen jól van és tudjuk, hogy az Úr kegyelméből van és Ő beavatkozott az életünkbe.
Ez már megtérésünk után volt. Lett Neki egy erős tüdőgyulladása. Hátfájással kezdődött, eljártunk a körzeti orvosunkhoz, meg Ő is kijárt hozzánk, kezelte, injekciózta Őt. Ő mindvégig kitartott mellette, hogy nincs tüdőgyulladása. Odáig jutott ez a dolog 1 hét után, hogy Szilvi elvesztette az eszméletét, teljesen kiszáradt, kihívtuk a mentőt, bevitték Gyarmatra a kórházba. Előtte a körzeti orvos is látta, Ő írta meg a mentő beutalóját.
Rá egy hétre szombaton, nagy Istentisztelet lett volna, és akkor mondja Szilvi Misinek, hogy én nem hiszem, hogy fent leszek a nagy alkalmon, mert az orvos azt mondta, hogy ha meg is gyógyulok, 4-5 hét, míg innen kikerülök. Aztán mondtam Neki, hogy figyeld meg, szombaton ott leszel a nagy alkalmon. És szombat-vasárnap itt voltunk a nagy alkalmon. Szilvivel, a gyerekekkel, mindenkivel együtt.
